Adventus amoris

Hermione magányos, de köszöni szépen, jól van. Ginnynek ez nem tetszik, és köszöni szépen, tesz ellene. Viktor is belecsöppen e furcsa ügybe, de köszöni szépen, nem bánja. Hogy ebből mi fog kisülni?

A történet címe: Adventus amoris (A szerelem eljövetele)

Szereplők: Viktor Krum, Hermione Granger, Ginny Weasley, Harry Potter

Kulcsok:

1.     Karácsonyi tradició: Advent

2.     Szereplők: Hermione Granger, Viktor Krum

3.     Karácsony szelleme: Örömteli

4.     Páros-kémia: non-canon

5.     Titkos kulcs: Harry Potter és a Halál Ereklyéi karácsonyi részletei – Bogar Bárd meséi

Műfaj: romantikus novella, néhol dráma, olykor fluffos

Korhatár: 14

Figyelmeztetések: AU

Leírás: Hermione magányos, de köszöni szépen, jól van. Ginnynek ez nem tetszik, és köszöni szépen, tesz ellene. Viktor is belecsöppen e furcsa ügybe, de köszöni szépen, nem bánja. Hogy ebből mi fog kisülni?

I.

Hermione Granger számára az advent sosem volt fontos, kiemelkedő vagy meghatározó. Maga a karácsony is egy zűrös, furcsa és szokatlan történésekkel teli ünnepé nőtte ki magát – különösen, ha a roxforti éveit tekintjük -, az azt megelőző, úgymond „átszellemülő” időszakra pedig sosem volt ideje. Nem is érdekelte annyira. Persze mindent tudott róla, ismerte a hagyományokat, a vallási jelentőségét, de... Azok közé az emberek köré tartozott, akik nem élik meg a karácsony szellemét, inkább... túlélik. Szeretettel és örömmel ajándékozott, de ha nem emlékeztette rá a hó, a sok-sok dísz vagy a körülötte élők izgatott készülődése, akkor talán el is feledkezett volna az egészről.

Viszont amióta Viktor Krum betoppant az életébe, és úgy döntött, kicsit más színben tűnteti fel neki az ünnepi kavalkádot, azóta teljesen másképp állt hozzá, megváltoztak a nézetei és... Tulajdonképp neki nem az Úr eljövetele lett ez az időszak, hanem a Szerelem eljövetele.

Ami csak még szebbé tette az egészet...

~*~

Ginny a szokottnál is izgatottabb volt, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy náluk vacsoráztak. Na jó, talán nem is az „izgatott” szó volt a leghelytállóbb, hanem a szórakozott. Vagy a zavart. Vagy a zavartan szórakozott?

Hermione az ebédlő-nappali egyik félreeső zugából figyelte barátnőjét, aki magában nevetgélt, többször elindult a konyhába, de mindannyiszor megtorpant és vissza is jött, majd össze-vissza pakolgatta az evőeszközöket. Már vagy háromszor cserélt szalvétát, az adventi koszorút pedig többször megforgatta – még úgy is, hogy minden gyertyája és dísze egyforma volt. Aki nem ismerné, azt gondolta volna, nincs minden rendben nála, de a környezete nagyon is jól tudta, mit jelent az esetében ez a viselkedés.

-         Készül valamire.

A megállapítás Harrytől érkezett.  Hermione kezébe nyomott egy itallal teli poharat, és csatlakozott hozzá – ő is fürkészni kezdte a vörös hajú nőt –-, persze egyikük sem kérdezett rá, mire ez a nagy buzgóság. Úgysem mondta volna el nekik.

-         Nem volt hajlandó elárulni nekem, kié a negyedik teríték – újságolta a férfi.

-         Ha ez megint valami kísérlet arra, hogy összehozzon egy idegennel… –sóhajtott Hermione.

-         Nem hinném, a múltkorin ő maga is meglepődött. Szerintem felhagyott a próbálkozással – biztatta Potter, bár ő sem volt biztos a kijelentésében.

-         Tényleg neked se árulta el, kit hívott meg? – nézett rá reménykedve Hermione.

-         Azt mondta, ha tovább faggatom, az Odúban alszik…

-         Értem.

Ahogy befejezték a beszélgetést – mintha az illető megérezte volna -, csengettek. Mindketten érdeklődve fordultak Ginny felé, aki csak mindentudón elmosolyodott, majd egyetlen mondatot vetett oda nekik:

-         Ezúttal senkivel sem kell megismerkedni, mert egy régi ismerőst hívtam.

Azzal meg is indult ajtót nyitni. Boldogan köszöntötte az érkezőt, aki a kedves invitálásra megnyugodva és némileg magabiztosan lépett a szobába, majd üdvözölte őket.

Hermione elkerekedett szemmel nézett a férfira. A meglepettség és izgatottság határán lebegve még ott volt a kíváncsiság is. No meg a szégyenérzet, ugyanis nem válaszolt az illető utolsó levelére. Vagyis nemcsak az utolsóra, hanem már régóta egyikre sem…

Harry vidáman lépett hozzá, kezet fogott vele, pár szót váltottak, a nő meg eközben úgy érezte, összement a szoba, túl közel vannak a falak, túl messze esik tőle az ajtó, pedig legszívesebben Ginny után szaladt volna a konyhába, hogy számon kérhesse. Na meg hogy ne kelljen látnia azt az édesbús zöld szempárt, ami rá szegeződött…

A vendég megkerülve a házigazdát – aki közben magukra is hagyta őket – felé indult. A levegő megfagyott és sistergett egyszerre, holott semmit sem mondtak egymásnak. Talán nem is kellett, a gesztusok árulkodtak helyettük. Pár pillanatig némán nézték egymást, próbálták kiolvasni a másik tekintetéből, mi történhet belül, de mindketten észrevették, hogy túl sok ideig nem találkoztak ahhoz, hogy ez sikerüljön.

-         Hermijone – szólt végül a férfi. – Örülök, hogy látlak!

-         Én is, Viktor!

A nő letette a poharát és várakozón a férfira pillantott. Egyikük sem tudta, hogyan is kéne viselkedniük annyi év után. Fleurék esküvőjén találkoztak ugyan, táncoltak is, és azzal váltak el, hogy levelezni fognak – Krum e tekintetben gavallér volt, írt neki, de mivel célzásokat tett, Hermione megijedt, és inkább annyiban hagyta –, de végül nem lett belőle semmi. Egyébként is, ott volt a csata, Ron… Azok a kusza események, a hajsza a sok halállal. Egy távkapcsolat halálra ítélt lett volna – legalábbis ő ezzel nyugtatta magát.

Most azonban szemtől szemben állva a másik féllel, aki talán még sármosabb,  még megnyerőbb küllemű és kedvesebben pislogó volt, mint valaha… Nos, a zűrzavar fényében is butaságnak tűnt veszni hagyni a kapcsolattartást.

-         Nem tudtam, hogy te vagy a vendég. Ginny nem szólt – kezdte Hermione.

-         Talán jó is… - legyintett a varázsló nevetve. – Ha tudod, lehet, el sem jössz.

-         Úgy ismersz, mint aki megfutamodik?

-         Nem – vigyorgott pimaszul Viktor, majd el is komorodott rögtön. – De az válasz lett volna, hogy nem vagy kíváncsi én rám.

-         Jobban megy az angol – dicsérte meg mosolyogva a nő.

-         Pár mondat nem okoz problémát.

Nem is volt szükség több szóra, szinte egyszerre mozdult a kezük, hogy megöleljék egymást. Visszafogott, baráti gesztus volt, de némi intimitás is megjelent benne, pláne amikor a férfi megrogyasztva a térdét lejjebb hajolt, és a nyakába suttogta, hogy:

-         Hiányoztál…

Hermione testén kellemes bizsergés futott végig, amit szerencséjére sikerült eltitkolnia, ugyanis pont ebben a pillanatban lépett be a szobába Ginny, maga előtt lebegtetve a csodás étkeket, ő pedig egy amolyan „erről még tárgyalunk” pillantást küldött neki. Szemtelen húzás volt a részéről a titkolózás, de egy kicsit örült is neki.

Na jó, eléggé örült.

Akárhogy is, meglepetés volt a javából.

**

-         Szóval Viktor, hogy-hogy újra itt vagy nálunk? Mikor jöttél? És Ginnyvel mikor találkoztatok?

Harry kérdések sorozatát szegezte a bolgár mágusnak, aki kicsit késve tudatosította magában, hogy minden érdeklődést hozzá intéztek. Látszott rajta némi hezitálás, de ez nem nekik szólt, sokkal inkább annak, hogy egy kissé bizonytalan az angol mondatok terén.

-         Tegnap érkeztem.

-         Csoda, hogy nem zengett tőled a sajtó – jegyezte meg Potter viccelődve.

-         Repülőn utaztam, nem akartam felhajtást.

-         Megértem – mosolyogott Ginny. – Egyébként Oswaldnál futottunk össze. Most igazolt át, és holnapután jelentik be, szóval mi valóban első kézből értesülünk erről!

-         Akkor mostantól itt fogsz élni? – kérdezte Hermione színtelen hangon, de belül égett a kíváncsiságtól.

-         Nos, még nem igazoltam át… Több minden függ – jött a komoly felelet.

Ginny csak egy „óh”-t nyögött be, szégyellte magát az elhamarkodott kijelentés miatt; Hermione valamiért zavarba jött, akaratlanul is magára vette a férfi kissé ügyetlen, mégis hatásos célzását.

-         Harry, te nem sportolsz? – tudakolta Krum.

-         Egy családban egy profi kviddics játékos is elég – nézett Ginnyre büszkén. – Megmaradtam az auror képzőnél, de azért hobbiból én is seprűre ülök.

-         Van, ami nem változik – közölte a bölcs megállapítását Viktor, majd Hermione felé fordult. – És te? Küldöm leveleket, ott is kérdezem, de… Talán baglyok eltévedtek idefelé.

-         Most kezdtem a gyógyító képzőt. Sajnos nem volt időm válaszolni – sütötte le a szemét.

-         Mindenkinek arra van idő, amire szán – mondta kissé letörten a férfi, majd Ginnyhez szólt. – Ginny, te bátyád? Ő hol van? Tudom, nem kedvel engem, de…

-         Óh, Ronra gondolsz, igaz? Mert van pár bátyám – kacsintott rá. – Nos, Ron Lunával utazgat valahol. Varázslények után kutatnak.

-         Áh! Szerelmes?

-         Úgy tűnik eléggé belehabarodott Lunába. Kifejezetten irtózott az ismeretlen lényektől, de Luna sokkal jobban érdekli annál, hogy emiatt lemondjon róla, úgyhogy… Vándorolnak.

Ezek után még szó esett pár dologról köztük, és a hangulat is kissé oldottabb lett, de Hermione végig úgy érezte, sarokba van szorítva. Ginnynek nem ez volt az első forradalmi ötlete, az elmúlt hónapokban már három alkalommal kellett azzal szembesülnie, hogy vakrandira megy. Harry kellemetlenül érezte magát, ő sem értette, mit akar Ginny elérni, illetve nem volt világos számára, miért pont így.

Hermionénak egyrészt jól esett ez a furcsa törődés, másfelől viszont csődtömegnek érezte magát – úgy jött ki, mintha képtelen lenne magától bármiféle kapcsolatot kialakítani, pedig nem így volt. Egyszerűen csak megvoltak a szokásai, végre egy rendszer állt az életébe, és nagyon nem hiányzott neki semmiféle új érzelmi impulzus, hiába bizonygatta barátnőjének.

Ezúttal viszont betelt a pohár.  Nem akarta megbántani Viktort, mégis sikerült. Nem számított rá. Akart neki írni, de még nem ért meg benne az a fajta válasz, amit a férfi megérdemelt… Számtalanszor belekezdett az üzenetekbe, de egyik sem kapott befejezést. Hadilábon állt önmagával, nem is értette, hogy érezhet olyasvalaki iránt bármit is, akit alig ismer… Akit fél évig valóban maga mellett tudott, aztán leveleken keresztül próbálkoztak és… Nagyjából ennyi. Egy sietős csók, egy sietős tánc… Még reménykedni se elég, a férfi viszont határozottabb volt, mint bárki, akivel valaha találkozott, és ez megijesztette. Persze imponált neki, de… Jó ideig nem fért bele az életébe, amit a varázsló tiszteletben is tartott.

Az már más kérdés, hogy az érzéseit csakis kizárólag Viktor Krum közelében tisztázhatta, és ennek tudatában is volt, magában már elrendezte a tényt, de most, hogy élesben kellene nekiveselkednie… Roppantmód bosszantotta, hogy semmi oka nem volt kifogásokra vagy ellenérvekre, sőt ahogy most állt a helyzet, a férfi talán jó időre itt is marad, ő pedig kénytelen lesz megmagyarázni a sumákolását.

Együtt köszöntek el, együtt indultak valahová.

Csak vitte őket a lábuk, némán megegyezve haladtak a Grimmauld téren, ahol most béke honolt… Mintha mindenki megérezte volna, hogy nekik nem kell nyüzsgés, zavaró tényezők, csak némi csend.

A boszorka megszeppenve lépkedett, közben igyekezte úgy rakosgatni magában a szavakat, hogy érthető és indokolt legyen. Persze sehogy sem sikerült, a nagy koncentrációban harapdálni kezdte az ajkát, amit Viktor észre is vett, és azonmód le is állította.

-         Ne idegeskedj, előttem nem szabad.

-         Ne haragudj, csak… nem így képzeltem a találkozást – vallotta be őszintén a boszorka.

-         Örülök, hogy egyáltalán eszedben voltam – szólt Viktor reménykedve. – Úgy éreztem, kerülsz.

-         Mert kerültelek is – közölte komolyan Hermione. – És még most sem tudom, mit mondhatnék, azon kívül, hogy sajnálom.

-         Miattad jöttem, a kviddics csak ürügy. Válasz szeretnék: várjak pár napot, vagy menjek most el?

-         Nem állíthatsz egy ilyen komoly választás elé akkor sem, ha neked nagyobb változást hozna az életedbe!

-         Én vártam, nagyon sokat ültem kispadon, hogy hátha írsz! Hátha rám figyelsz, eszedbe jutok… De most már vége a türelemnek, Hermijone! – mondta félig kétségbeesetten, félig reménytelenül, türelmetlenül a bolgár. – Ennyi! Vagy szólsz, hogy döntöttél, vagy… Tudom, hogy furcsa és… törtető – nézett kérdőn egy pillanatra, de megrázta a fejét, nem érdekelte, helyes-e, amit mond – vagyok, de… Nekem apám mindig mondta: vagy igen, vagy nem. Nincs fél út, nincs várakozás, csak egyetlen út: az őszinteség. Ha én az vagyok, elvárom tőled is.

Hermione ha akart volna se tudott volna szólni. Letaglózta az elemi erő, ami a férfiból áradt, és meg is ijesztette a bántón igaz egyenességgel együtt. Nem volt erre felkészülve, pláne nem így, hogy egy az egyben kijelenti neki, mostantól minden csak rajta áll vagy bukik.

-         Itt a hoppanáló zóna – mondta halkan a Viktor. – Ha akarod, hazakísérlek, ha nem, úgy is jó. Én… adok időt gondolkodni. A héten keress meg! Ha te nem írsz, tudni fogom, hogy… – De nem fejezte be, csak lehajtotta a fejét.

-         Mindenképp keresni foglak.

Erre a mondatra Viktor felbátorodott, egy csókot nyomott a homlokára, majd eltűnt a szeme elől, ő pedig egyedül maradt a fakó novemberi éjszakában.

** ~ H&V ~ **

Granger egyszerűen megsajnálta Krumot. Nem volt rá jobb szava – azon kívül, hogy mélységes bűntudata támadt, amiért hitegette őt. Egyáltalán nem akart kiszúrni vele, csak… Számára ez a szláv tempó, ez az erős, igazságos, keleties, ugyanakkor vonzó természet, amivel Viktor az ujja köré csavarta – bár igyekezte palástolni –, más volt. Nem a megszokott.

Nem volt vele baja, sőt tetszett neki. De ő nem tud ilyen gyorsan reakcióba lépni, még ha évei is voltak a gondolkodásra. Talán az volt a legnehezebb az egészben, hogy ameddig Viktor ijesztően komolyan vett minden lépést, addig ő óvatosan és némileg félvállról közelített meg mindent.

De miért kéne meghajolnia, vagy változtatnia az elvein? Csak azért, mert épp Viktor Krumról volt szó?

Már eleve emiatt meggondolandó. Mindenki őt fogja keresni, az újságok róla cikkeznek majd… És minden nő utána fog ácsingózni.

Már másnap volt, Hermione fejében mégis ugyanazok a gondolatok kergetőztek – nem hagyták se aludni, se enni, az idő pedig vészesen haladt előre. Igyekezett kicsikarni Ginnyből egy találkát, de a nőnek valami nagyon fontos dolga akadt hirtelen – bizonyára érezte a szorult helyzetet, amibe saját magát sodorta. Jellemző. Pedig ő most nem akart vitázni – pontosabban nem ez volt a fő szándéka -, hanem igazi tanácsért folyamodott volna hozzá. Meg is írta neki egy levélben, és ekkor máris megbeszélték az aznap délutáni találkát. 

**

-         Nem Ginny, ez nem ilyen egyszerű!

Már a beszélgetés közepén jártak és rendre ütköztek a meglátásaik.

-         Ahelyett, hogy makacskodsz, inkább gondold át! Nem sokat veszíthetsz.

-         Szinte még kislány voltam, amikor az egész kezdődött! Nem alapozhatom a mostani helyzetemet az akkor történtekre! – magyarázta kétségbeesetten Hermione, de Ginnyt egyáltalán nem győzte meg.

-          - Mit éreztél a közelében tegnap? – kérdezte pár perc hallgatás után Ginny.

-         Őszintén? Annyi mindent – sóhajtotta a nő. – Kíváncsiságot, némi ijedtséget… És persze nagyon jól esett, hogy ennyire fontos vagyok neki.

-         Kevés férfi helyez egy nőt minden más elé.

-         De ha randizni kezdünk, akkor egy perc nyugtunk sem lesz a sajtótól! – szabadkozott Granger.

-         Majd megoldjátok – biztatta Ginny, majd szorosan magához ölelte a barátnőjét.  –   Nagyon rád fér a boldogság, Hermione. Ő pedig kész volt éveket várakozni miattad! Egy komoly kapcsolata sem volt, egyetlen jó élménye sem akadt egyetlen nővel sem, mert mindegyikben téged keresett… Adnod kell neki egy esélyt!

-         Talán igazad van. A kicsinyes aggályaim miatt nem adhatom fel az egészet… - súgta bűnbánóan a boszorka. – Csak annyira… furcsán ijesztő, hogy ennyit jelentek neki.

-         Szokj hozzá! – nevette el Ginevra. – Hidd el, nagyon jó érzés. Mondd, te nem izgulsz? – váltott témát a vörös hajú. – Ez lesz az első kettesben töltött karácsonyunk Harryvel. Annyira várom! Hamarosan itt az advent, de én már majd’ kibújok a bőrömből! Megyünk együtt vásárolni? Ha nem döntötted el, kinek-mit szánsz, nem baj, közben is válogathatunk…

-         Advent?

-         Igen. Most vasárnap kell meggyújtani az első gyertyát a koszorún – tájékoztatta Ginny. – Ne mondd, hogy elfelejtetted! Pedig én már egy hete az asztalon tartom a díszt.

-         Nem figyeltem…

-         Mindegy. Azt viszont ne feledd, hogy az advent közelebb hozza egymáshoz az embereket… Ez a tél legszebb időszaka, Hermione! Az esélyek, a megbocsájtás és az új kezdetek ideje. Viktor biztosan örülne, ha itt kellene maradnia…Veled.

-         Ne célozgass, már épp eleget kerítőnősködtél eddig is! – rivallt rá Hermione. – Tudom, hogy jót akarsz, de ha a képembe tolsz ismeretlen pasasokat anélkül, hogy szólnál, azzal nem hogy nem teszel a kedvemre, de még a bizalmam is meginog az irányodba.

-         Viktor nem is ismeretlen – védte magát a vörös.

-         És ez az egyetlen szerencséd.

-         Értettem! Nem csinálok több ilyet, leálltam… – mondta őszintén, de magában azért hozzá tette: … mert úgyis Viktor lesz az utolsó.

** ~ H&V ~ **

Bagolyhuhogás, üvegkocogtatás… Viktor Krum mágus lévén már megszokta az efféle zajokat, sőt ezen a napon – illetve már nagyon régóta – epedve várta a kis hangzavart, főleg azt, amit Hermione madara csap, mégis megijedt, amikor megjelent az ablakban… Vagyis belecsapódott.

Megsajnálta a szerencsétlen tollast, de annyira érdekelte az üzenet, hogy előbb elolvasta a sorokat, és csak aztán törődött a madárral.

Arcára azonnal mosoly ült ki és némi diadalos megkönnyebbülést érzett. *Migar khaĭde! – gondolta boldogan.

„Szervusz, Viktor!

Mindenekelőtt hadd kérjek ismét elnézést tőled! Nem hagy nyugodni a furcsa és kellemetlen fogadtatás, amiben akaratlanul is részesítettelek… Őszintén sajnálom, nem így tervezetem… Illetve nem is terveztem sehogy, és talán épp ez volt a baj.

Mindenképp jóvá fogom tenni a dolgot, és csak annyit kérek: maradj.

Nagyon szeretném!

Hermione”

A nő, ha akarta volna se tagadhatta volna le a levelet, minden szava, apró vesszője árulkodott. Az intelligens szabadkozás, a komolyan gondolt „sajnálom”, az inkább magának, mint neki intézett magyarázkodás csak tőle származhatott, senki mástól.

Hazudott volna, ha azt állítja, félt, és akkor is, ha azt mondja, biztos volt az igenlő visszajelzésben, de… A lényeg, hogy Hermione Granger marasztalja őt, amire nem mondhat nemet.

Legszívesebben már azonnal el is ment volna hozzá, hogy láthassa, de az túl korai lett volna és rámenős – legutóbb se vált be nála az élénk tempó, és nem hitte, hogy ebben a tekintetben sokat változott volna…

Egy visszafogott és kedves levélben hívta találkára. Vasárnap teázni fognak.

-

*Migar khaĭde! - Bolgár nyelven annyit jelent: Hát eljön! (migar = hát, csakugyan, valóban; khaĭde = eljön)

II.

Hermione ezúttal tanácstalan volt. Végül is Viktor teázni hívta, ami randevú, de… Mintha behúzta volna a féket.

Nem értette.

Mi van, ha azzal, hogy rábólintott a maradására, hovatovább, kérte, hogy ne menjen vissza Bulgáriába, csak csökkentette a férfi érdeklődését? Talán csak addig volt érdekes, amíg ellenállt, és most, hogy nyit felé, már kevésbé nehéz a játszma… A megszokás nagy úr, Viktor pedig beletörődött, hogy ő általában leinti.

Ginny biztos azt mondaná, ne komplikálja túl, hiszen Krum pusztán udvarias és tiszteletben tartja, hogy ő nem szalad a rúd elé. Ez a gondolat kényelmes volt és megnyugtató, mégis túl… egyszerű. Bár Viktor Krum egyáltalán nem az a túlmisztifikáló fajta, sokkal inkább a tettek embere, ahogy a múltban is volt rá példa.

Ajka elmerengő mosolyba szaladt arra az emlékre, amikor Viktor először csókolta meg. Bár hirtelen érte, kapkodó volt és számára követelőző, mégse kapott azóta olyan csókot.

Talán ma megismétlődik… vagy hamarosan. Ezúttal nem rajta áll.

**

-         Csinos vagy.

Viktor csak ennyit mondott, ő pedig máris úgy érezte, hogy valóban szép.

-         Örülök, hogy azt szereted, maradjak… – folytatta a férfi, majd teát rendeltek. – Sok mindenről kell beszélni… Majd próbálom jól mondani.

-         Ugyan, amióta utoljára beszéltünk, egyenesen haladó szintre léptél – biztatta tovább Hermione a mágust, majd rá kacsintott. – Hidd el, én tudom!

-         Neked elhiszem.

Egy kedves asszony vitte ki nekik a forró italokat, majd gyorsan vissza is ment a pulthoz. Kellemes kis hely volt a teaház, ráadásul a mugli London egyik hangulatos negyedében… Hermionét egyre jobban érdekelte, mire ez a nagy varázslatmentesség, ezért azonnal rá is kérdezett.

-         Miért ide jöttünk? Ne érts félre, különösen örülök, de… Hogy-hogy a mugli Londonba hoztál? És hogy-hogy repülővel jöttél?

-         Én már nem akarom felhajtást, Hermijone. Elég volt. Ha zsupszkulcsot kérek, vagy nemzetközi hoppanálási engedélyt, az hosszú folyamat… Most mint magánember jöttem, nem mint sportoló. Persze úgy is, de az várhat… Másrészről… megismerni akarom, amiben felnőttél. Amit szüleid nyújtottak, amiben neveltek. Nekem fontos. És itt nem kínos, mert nincs mindenfelé újságíró.

-         Értem… és… nagyon jól esik. Igazán köszönöm! – mosolygott Granger. Viktor nagyon figyelmes volt, kedves és udvarias… Neki viszont eddig egyetlen érdemes mondat se hagyta el a száját, pedig ha valaki, akkor ő aztán tudott társalogni.

-         Ma advent első napja van – kezdte vidáman a bolgár.

-         Valóban, Ginny emlékeztetett is… Apropó! Ő túl jártas a kettőnk ügyében… Mondd, nincs ennek köze egész véletlenül hozzád?

Viktor egy pillanatra zavarba jött, Hermione pedig végre elégtételt érzett, mivel láthatólag rátapintott valamire.

-         Oswald mesélt neki, hogy jövök, ő meg azonnal küldte levelet, hogy muszáj menni vacsorára. Örültem neki, különösen, amikor mondta, téged is hív.

-         Ááá, szóval nem is futottatok össze? – Erre csak egy nemleges fejrázást kapott válaszul. – Éreztem, hogy nem véletlen.

-         Én örültem neki – mondta kedvesen. –  Tudom, nem rám tartozik, de… Ronald?

-         Ron és én valóban kerülgettük egymást jó ideig… – válaszolt némi csendet követően a boszorka. – Talán mert sokáig csak ugyanazt csináltuk, és nem is volt időnk másokra. Aztán a csata, és az előtte lévő hosszú bujkálás alatt kiderült, hogyan viselkedünk kényszerhelyzetben… felnőttként. Érted? – mire a férfi bólintott. – Olykor közelebb kerültünk egymáshoz, ugyanakkor csupán mentsvárai voltunk a másiknak, semmi több. A kedélyek lecsillapodása után rájöttünk, hogy barátoknak kell maradnunk, mert úgy tudjuk a legtöbbet nyújtani a másiknak.  Aztán végül Ron felfigyelt Lunára és… Most nagyon boldogok, aminek őszintén örülök.

-         Jó hallani – mosolygott Krum.

-         Áh! A bujkálásról jut eszembe! – Hermione fellelkesülten kezdett matatni a táskájában, majd elhúzott egy könyvet.  – Tessék.

-         Mi ez?

-         Azért hozam, hogy gyakorolhasd az angolt.

-         Nekem? De ez mesekönyv! – jegyezte meg Viktor, miután belelapozott a képekkel illusztrált történetgyűjteménybe. Már maga a cím is ezt sugallta: Bogar Bárd meséi.

-         Nem pusztán az. Nekem az egyik személyes kedvencem… E nélkül most nem ücsörögnénk itt ilyen meghitten.

-         Akkor mindenképp elolvasom – nézett rá boldogan a férfi.  – Meghitten? – kérdezett vissza, és láthatólag megtelt önbizalommal. Legalábbis a testtartása, a huncut mosolya és a hangsúlya erről árulkodott.

-           Igen, kellemes itt.  És jól esik veled beszélgetni – vallotta be a nő, közben elpirult, és a bögre füle hirtelen nagyon érdekes lett számára, ugyanis azt kezdte bámulni. – Nem tudom, mi ütött belém, amikor úgy éreztem, jobb, ha tudomást sem veszek rólad.    

-         Messze élek. Megértem, hogy nem vagy biztos, jó ötlet-e ez… de én azon vagyok, hogy rámutassak, csak jó lehet.

**

Viktor aznap este nem lehetett volna sem boldogabb, sem elégedettebb, sem izgatottabb. Annyira jól sikerült a délutánja Hermionéval, hogy... Nem is mert előtte még csak hasonlót se remélni. És ami még fontosabb: nem csak ő érezte jól magát, hanem a nő is... legalábbis eddig semmi sem árulkodott az ellenkezőjéről.

A tea után sétálni indultak, tovább beszélgettek, ami Viktornak már különösen hiányzott. Imádta hallgatni a nőt, amilyen beleéléssel mesél egy-egy számára fontos dologról – olyankor mindig megváltozott az arca. Valahogy megszépült.

Mindig is tudta, hogy Hermione nem pusztán okos, határozott és bátor, de erős is... Azt viszont soha nem érzékelte, mennyire.

Tisztán emlékezett arra a napra, amikor először látta, aztán az első találkozásra, amikor leszólította őt az iskola udvarában... Oda se mert menni hozzá! Talán az egyetlen lány volt, aki nem koslatott utána, nem leste áhítozva oszlopok mögül, vagy ment el mellette sójatozva, „véletlen” elejtve valami jegyzetet, könyvet, lányos holmikat. Ő inkább vissztaszítónak és viccesnek találta az efféle feminin trükközést.

Hermione viszont okos volt, elérhetetlen, és ami csak még nehezebbé tette számára a kezdeményezést, az a két igencsak híres-hírhedt barátja volt, akik nagyjából egy perce sem hagyták magára őt.

Mindig keveset beszélt mellette, mert félt, hogy butaságot mond – akaratlanul. A sport nem épp Hermione Granger kedvenc elfoglaltsága, ő viszont abban jeleskedett, az volt az élete, az határozta meg... De szeretett volna egy húron pendülni valakivel, aki nem a neve vagy az eredméynei miatt vágyik rá, hanem miatta.

Ginny mesélt neki ezt-azt, még kérdeznie sem kellett, és máris kapott némi hiteles és aktuális rálátást Hermione igencsak monoton napjaira. A Weasley-lány nem adta ki, nem pletykálkodott vagy árulkodott, sokkal inkább aggódott. Viktor pedig megértette, miért. Nem szövetkeztek, nem űztek semmiféle játékot, egyszerűen csak...

Hermione nem volt boldog. Ó, pedig mennyire megérdemelte volna végre! Annyi mindenen keresztülment, mindig másokkal törődött... de magával? Beleszokott abba, hogy bizonyos mentő- vagy fedőakciók árnyékolják be a mindennapjait, hogy örökös készenlétben kell lennie, és... Lassan elhitte, hogy neki nem jár öt perc, vagy egy másik ember, akivel megosztozhat a napjain... csak az örökös hajtás maradt, a figyelem és tanulás.

Elhatározta, hogy boldoggá teszi a nőt, ha kell, mindenáron. A sors furcsa fintora, hogy bár ezt érdemelte volna meg a leginkább, mégis ebből kapott a legkevesebbet... És most nem a szülői, baráti vagy a tevékenységekben meglelt boldogásról van szó, hanem arról, amit csakis egy másik embertől lehet megkapni.

És Hermione esetében ő akart lenni ez az ember.

Már egyetlen feltétel kell csupán: hogy a nő hagyja, hogy boldoggá tegye. Ez pedig kétségkívül nehéz, ugyanakkor izgalmas és neki való feladat.

** ~ H&V ~ **

Szervusz, Hermione!

Olvasom könyvet, amit adtál, de nem értem, miért pont ezt szántad... Viszont biztos van ok. Úgyhogy már csak két mese van hátra, és... megint talákozni kell, hogy elmeséld.

Addig küldöm ezt levelet meg csokoládét. Remélem, izlik.

Viktor

Hermione pedig roppant boldogan bontogatta a csokoládés dobozkát...

** ~ H&V ~ **

Viktor baglya másnap is feltűnt Hermionénál, de ezúttal sem levelet, sem édességet nem hozott, viszont volt nála egy apró csomag, ami egy hógömböt rejtett. Szüntelen havazott az üveg belsejében, közben két kisgyerek korcsolyázott a jégen.

Hermione csak mosolygott.

** ~ H&V ~ **

A következő napon a boszorka eléggé csalódottan nézett az órájára. Néhány perc, és indulnia kell a Mungóba, mert ő ügyel éjszaka. Viktor viszont nem üzent, nem küldött semmi apróságot és nem is jelent meg nála... Pedig várta. Ez kimaradás rémesen beárnyékolta a napját.

Pár órával később, kicsivel éjfél előtt azonban mosoly ült ki az arcára. Viktor levelet küldött, és még valamit.

Kicsit késett a levelem, sajnálom...

Viszont szeretnék kárpótolni a mézes süteménnyel – nagyon remélem, hogy a baglyok nem eszik út közben. Vasárnap találkozhatnánk. Tudod, könyv... És el szeretnélek vinni egy helyre, ahol vannak bizonyos...

Ennyi állt a papíron, semmi köszönés vagy folytatás, mindössze ez a pár sor... Mintha félbeszakították volna. Viszont kapott egy apró zsákocskát, amiben szegfűszeg, fahéj rúd, csillagánizs, dió és némi mogyoró lapult.

Hermione ezután mosolyogva ment ellenőrizni a betegeket.

** ~ H&V ~ **

-         Nahát, ez gyönyörű!

-         Még nem jártál itt?

-         De, a szüleimmel... Viszont akkor is! Mintha minden évben más, csodásabb és varázslatosabb lenne – magyarázta elképedve Hermione.

-         Remélem, szereted forralt bort – örvendzettt Viktor is, majd odanyújtotta a karját a lánynak, aki készségesen elfogadta a gesztust.

-         Nagyon is – szólt mosolyogva.

A Hyde park Téli Csodavilággá változott. Mintha megszűnt volna a világ, és csak a karácsony létezett volna. Standok sokasága várta a látogatókat, és akik rövidre tervezték a kiruccanást... nos... azok ottragadtak. Egyszerűen varázslatos volt a légkör, a hangulat, az emberek; egy pillanatra mindenki elfelejtette a baját, elveszett az időérzék és csak a girlandokra, fényekre, a levegőben terjengő isteni illatokra és a sok gyönyörű disztárgyra tudott figyelni. Na meg a hömpölygő tömegre, a gyermekkacajra és a karácsonyi dalokat éneklő kórusokra.

Hermionét is elragadta az érzés, izgatott lett és úgy érezte, a mosolygáson kívül másra nem is képes.

-         Köszönöm, hogy velem tartasz – mondta Viktor, és közben a kezébe is nyomott egy bögrényi forralt bort.

-         Köszönöm, hogy törődsz velem.

-         Néha meg kell állni...

Hermione elkapta a tekintetét a férfi arcáról és egy nagyot kortyolt az italból. Utálta magát, amiért ilyen tiniláyosan viselkedett... Mint valami kis csitri, aki nem tud dönteni, pedig itt van előtte a lehetőség. Viszont nem tehetett róla, Viktor váltotta ki belőle, amiért haragudott is rá. Bár ez olyan dolog, ami nem szándékos, csak ott lebeg két ember felett, és jelent valamit.

-         Bevallom, haragudtam Ginnyre – kezdte végül Granger. – De nem azért, mert téged hívott, hanem mert megint titokban rendezkedett. Az ellenszenvem nem neked szólt, hanem a helyzetnek, amivel nem tudtam mit kezdeni.

-         Én örültem, hogy felkeres...

-         Tudom, Viktor... Csakhogy ő már jó ideje szervezkedik és minden ezközt bevet, hogy randikat hozzon össze. Nekem. Ismeretlenekkel. – Hermione egy pillanatra összeráncolta a homlokát; visszagondolt a kínos kalandokra, de el is hessegette őket azonnal. – Mivel a környezetében mindenkinek van valakije, úgy gondolja, nekem is ez kell, és... El is vetette a sulykot. Eleinte nem vettem komolyan, de közben kiderült, hogy ő annál inkább. És ezzel még párosul az anyjától örökölt rámenőssége és akarata, ami... hát... Félelmetes.

-         És Harry? Ő tud mondani nemet?

-         Ó, Harry nagyon jól tudja kezelni a hóbortokat. Néha úgy érzem, élvezi is Ginny ténykedéseit és jól szórakozik. Ez komikus, de... Ha ők megértik egymást...

-         Jó páros.

Viktor szeme őszintén és reménnyel telve csillogott, ugyanakkor megbújt benne valami szomorúság is... Mintha még mondani szándékozott volna valamit, de aztán a hallgatás mellett döntött. Hermione rosszul is érezte magát, ezért úgy gondolta, a séta után fel is hívja magához.

**

-         És, hogy tetszett a könyv?

Viktor épp a nő polcán lévő képeket nézegette, és érdeklődve fordult felé, amikor csatlakozott hozzá. Gyorsan a kabátjához ment, turkálni kezdett a zsebében, majd előhúzta a lekicsnyített könyvet, az eredeti méretére bűvölte, majd át is adta neki.

-         Köszönöm, érdekes volt. Kicsit emlékeztet egy bulgáriai mesekönyvre, Petar Barontól. Ő vezette be az új iskolarendszert a varázslóknak is.

-         Nahát... Úgy látom, jót tett az olvasás és a velem való beszélgetés! Amikor megfeledkezel magadról, hibátlanul beszélsz – dicsérte meg boldogan Granger.

-         A te hibád, hogy sokszor összezavarodom. Pedig hidd el, már csak miattad is a maximumot akarom kihozni az egészből. Magamból. De csak rád nézek, és...

-         Nekem nem kell bizonyítanod.

Hermione érdeklődve fordult hátra, ugyanis Viktor már ott állt mögötte. Még meglepődni sem volt ideje, a férfi azonnal kapott az alkalmon és elsöpört egy tincset az arcából, majd gyengéden megsimogatta az állát.

-         Mégis azt érzem, kell.

El is lépett mellőle, majd ismét a könyvről kezdett diskurálni.

-         Először nem értettem, miért adod, de talán sikerült közben rájönni.

-         Dumbledore ajándéka. Ezt hagyta rám, és... Azóta sokszor elővettem, mert... Tanulságos. Nem pusztán mesék összessége. A horcruxok keresésekor is nagyon sokat segített, nélküle nem sikerült volna semmi. – Hermione közben elmerengve végighúzta az ujját a borítón, majd fel is ütötte a kedvenc részénél.

-         Igazad van, nem csak mese – szólt Viktor.

-         Neked melyik tetszett a legjobban?

-         Nem tudnék egyet választani, mert mind ugyanazt jelenti. Egyben kell nézni.

-         Tessék?

-         Az elfogadás, Hermijone! Csak úgy lehetsz boldog, csak úgy lehet örömteli az életed, ha elfogadod magadat. A könyv a varázstalanok és varázslók közti örökös és eredő különbségről szól, a mugli szülőktől származók pedik azok, akik megtartják az egyensúlyt... Te segítettél ebben, te közrejátszottál, hogy minden jól sikerüljön, és Voldemort elbukjon... De nem foglalkozol magaddal. Azért jöttem, hogy megmutassam...

-         Á, szóval már te is jobban tudod, ki vagyok, mit csinálok, és mi a jó nekem?

-         Én csak szeretem, hogy tudd, már nem kell egyedül lenned...

-         És te vagy erre a megoldás? Aki elhozza nekem a szebb jövőt? A boldogságot és az örömöt? – Hermione mérgesen ironizált, és tudta, hogy Viktornak fájhat ez a megnyilvánulás, de annyira kiborult, hogy jelenleg ez sem érdekelte.

-         Nem tudom. Azt viszont igen, hogy folyamatosan kerülsz... Egyik pillanatban nyitott vagy, akarsz tudni mindent, akarsz lenni velem is, aztán gondolkodsz, és... Semmi. Itt a karácsony, próbálom, hogy gondtalan legyen, erre...

-         Karácsony! Hahh! – Granger már kiabált, amin ő maga is megütközött egy pillanatra. Sóhajtott egy nagyot, majd valamivel higgadtabban próbálta folytatni. – Nos, kedves Viktor, nekem a karácsony egyáltalán nem azt szimbolizálja, amit neked... Vagy úgy általában az embereknek. Persze látom a díszeket, érzem a készülődést magam körül, az izgalmat, a karácsony szellemét, vagy mit, de... Nekem a szomorúságot jelképezi, az örökös készenlétet, hogy nem dőlhetek hátra. Hogy sötét varázslatok után kutatok, vagy épp kővé dermedve élet-halál közt lebegek, esetleg ócska, tanár által szervezett partikon veszek részt, vagy épp... gyomorgörcsöm van, halálfélelmem, mert tudom, hogy bármikor meghalhatok a barátaimmal egyetemben. Azt is tudom, hogy ez nem volt kötelező, én döntöttem Harry mellett, és... Vége lett. Valóban. De most nem fog minden egy csapásra megváltozni, mert te épp úgy határoztál, idejössz!

-         Tudom, de hagyd, hogy ez változzon! Én segítek végigmenni az úton... Már nem kell egyedül csinálni, Hermijone!

-         Tudod, nem azért kerüllek, mert épp úrias kedvemben egyik piallanatban akarlak téged, a másikban meg nem... Ez nem egy tinilányos döntésképtelenség vagy játszadozás. Annak tűnik, de... Nem az. Tavaly karácsonykor majdnem meghaltam... Harryvel együtt – tette hozzá, majd halkabban, szinte suttogva kezdett mesélni. – Ron besokallt és elment, mindenzt egy nagyon nehéz és veszélyes helyzetben, mi pedig... Elmentünk Godric’s Hollow-ba. Harry ott született, és... azóta nem is járt ott. Elmentünk a szülei sírjához, én pedig a szemtanúja voltam ennek a furcsa találkozásnak... Vagy nem is tudom, hogy nevezzem. Azt kívántam, bár cserélhetnék vele, hogy egy kicsit ő is érezze, milyen, amikor az embernek szülei vannak. Ez neki nem adatott meg, és... Kicsit szégyelltem magam, hogy néha én nem értékeltem az enyémeket. De aztán rájöttem, hogy sokkal fájóbb olyasvalakit elveszíteni, akit ismerünk, akihez kötődünk, aki fontos nekünk... Ez a hiány más, mint az a fajta, amit Harry érez és tapasztal... És nem tudom, melyik a fájóbb, a rosszabb, de én egyiket sem szeretném érezni. Aztán elmentünk Batthilda Bircsók házába, hogy kiderítsünk valamit, és... Nagini Harryre támadott. Álca volt, egy csapda, mi pedig belesétáltunk. Naivan. Szörnyű volt és ijesztő. Közben pedig egy pillanat alatt lejátszódott bennem az életem, ami, nos... Veled kerek, úgy tűnik. – Itt már remegett a hangja az elfojtott sírástól, de úgy érezte, ha most nem fejezi be a mondatot, sosem lesz ereje újra belekezdeni. – Mert abban a töredéknyi percben, a hoppanálás előtt, nem arra gondoltam, hogy mi lesz Harryvel, Ronnal, a szüleimmel, hanem hogy mi lesz velem. Hogy nem láthatlak téged, hogy alig írtam neked... Hogy hogyan élem túl, és hogy mondhatom el, hogy... túl sokat jelentesz. Hogy alig ismerlek, és mégis téged akarlak látni utoljára. És ezért utálom magam, és téged is, mert önző, mocskos, rémületébresztő gondolat, hogy gyakorlatilag semmit sem tettél, mégis elloptál belőlem valamit... És nagyon félek attól, hogy ha ez most nem jön össze közöttünk, akkor még többet veszel el.

-         De hát nem érted, hogy... Nekem nem kell más, Hermijone! Lehetne szép, jobb, más... De én.

Nem is mondott többet, inkább magához ölelte a nőt, hogy lenyugtassa, de az rögvest eltolta magától.

-         Menj most el. Nem akarlak látni.

-         De...

-         Menj!

Viktor távozását a hangos ajtócsattanás jelezte.

** ~ H&V ~ **

Viktor forrongva távozott a nő lakásából. Megrészegült attól, amit Hermione mondott; hogy valóban fontos neki, hogy tulajdonképp csak rá gondol... Mégis, mintha szándékosan bonyolítaná az egészet az érzéseivel, a viselkedésével... Amikor olyan egyszerű! Nem állhat a saját boldogsága útjába, pedig azt teszi. Viszont őt akkor sem fogja elüldözni ezzel a mártír stílussal, az önfeláldozással és a múlton való folyamatos rágódásával. Már túl régóta fáradozik azon, hogy elnyerje a bizalmát, hogy jelentsen neki valamit, és most először úgy érezte, közelebb nem is lehetne az áhított célhoz, tehát biztos nem hátrál meg. Azt hallotta, amit már régóta akart: megerősítést, hogy igenis van értelme az egésznek.

** ~ H&V ~ **

Minden egyes nap küldött neki valamit. Apróságokat, személyesebb holmikat, karácsonyi hangulatot idéző díszeket, de egyszer sem írt levelet. Nem kért találkozót, nem célozgatott, mert tudta, hogy most az idő és a nyugalom, ami segíthet helyretenni a dolgokat… Ő megpróbált türelmes maradni, de persze sokszor elcsábult… Például volt, hogy megindult a nőhöz azzal a szándékkal, hogy elnézést kér, de végül visszafordult félúton. Leveleket is akart küldeni, de végül mindet elégette, és inkább elrakott mindenféle íróeszközt a közeléből - biztos, ami biztos.

Nehéz volt, frusztráló, a tehetetlenség pedig kezdte megbontani a szilárd elhatározását, de végül megérte, ugyanis Hermione jelentkezett.

** ~ H&V ~ **

Hermione ezúttal Ginnyt látta vendégül, aki hanyagul elnyúlva a kanapén, mérgesen szónokolt neki, közben csokit majszolt – épp azt, amit Viktor küldött azon a délutánon – és paradicsomlevet ivott mellé. A Weasley lány várandóságáról nem sokan tudtak, de minden jel árulkodó volt… A furcsán összetett étvágy, a hormonális és érzelmi hullámvölgyek (ok nélkül zokogott, nevetgélt, és akkor is sírt, amikor mérges volt), a fáradékonyság, és egyéb más testi-lelki változások… Aki egy kicsit is jó megfigyelő volt, annak nem kellet sokáig egy légtérben tartózkodnia vele, hogy rájöjjön.

Granger hallgatásba burkolózott, most mesélt először barátnőjének a második találka végéről.

-         És még ezután is küldi a kis adventi csomagokat?

-         Mint látod.

-         Ugye tudod, hogy ez egyáltalán nem fair vele szemben? Minden jel arra mutat, hogy szerelmes beléd, sőt mondok jobbat: te is belé. Mégis mi az akadálya, hogy végre jól végződhessen az ügy?

-         Nem szeretem, és ő sem szerelmes. Ez túlzó kijelentés. Mi csupán kedveljük egymást – javította ki Hermione.

-         Ha csak kedvelne – nyomta meg a szót a vörös hajú –, nem várt volna rád éveket, nem repült volna idáig… Repülőn! Mugli közlekedési eszközt használt, Hermione, pedig számtalan más módon jöhetett volna.

-         Azért nincs olyan sok lehetőség – replikázott a másik. – És csak ki akarta kerülni a sajtót.

-         Mondd, mivel bántott meg, hogy ennyire ellenkezel?

-         Nem bántott meg, inkább én mondtam neki sok olyasmit, amit nem kellett volna.

-         Nézd, tudom, hogy messzire mentem az elmúlt időszakban, amikor elkezdtem azokat hülye találkákat megszervezni – kezdte Ginny. – Elnézést is kérek miattuk, mert nem volt jogom ennyire belemerülni a privát szférádba. Viszont tudnod kell, hogy nem bántam meg egyik ebbéli tettemet se, ugyanis elértem, hogy kiess a komfortzónádból. Körülötted mindenki boldog vagy próbál boldogulni, te pedig teljesen elzárkóztál mindenki elől. Furcsa egy veszélyek nélküli, egyszerű életet élni, de mind ezt akartuk. És tudom, hogy nehéz belerázódnod, mert Harrynek és Ronnak is az, látom rajtuk. De nem lehet bűntudatod amiatt, mert végre kölcsönös vonzalmat éreztek egymás iránt valakivel! Neked és neki is jár, ami mindenkinek. Ha most nem mondod el neki, akkor… Ne várd meg, hogy késő legyen.

Ginny ezután elsírta magát, de megnyugtatta Hermionét, hogy nagyjából negyed óra múlva nyoma sem marad a könnyeknek, úgyhogy el is küldte Viktorhoz, hogy beszéljenek.

A nő pedig nem ellenkezett tovább.

** ~ H&V ~ **

Viktor kissé félve ment ajtót nyitni – na nem azért, mert olyan ijedős természet volt, hanem mert Oswlad napok óta zargató levelek sokaságát intézte hozzá, ő meg csak hárított és hárított, mert nem tudott mit felelni neki. Legutóbb azt írta, ha kell, személyesen megy el hozzá, az ilyesmiben pedig nem ismert térfát, tehát valóban esélyes volt a látogatása.

De mégis mit mondhatott volna? Hogy Hermione Granger az egyetlen, aki ezt befolyásolja? Képes lett volna elmenni hozzá, hogy rábeszélje, abból pedig csak egy újabb veszekedés születhetett volna, semmi több.

Meglepetésére és nagy örömére azonban semmiféle csapatmenedzser nem állt ott a bejáratnál, sőt. Hermione volt az.

-         Bemehetek?

A férfi azonnal félreállt az ajtóból, és beengedte őt, de nem szólt semmit.

-         Köszönöm az ajándékokat! Igazán kedves tőled.

-         Holnap még lesz egy utolsó, aztán…

-         Itt kell maradnod!

Hermionéból végre kiszakadt, aminek talán már legelső nap ki kellett volna. A felismerés belé is tőrként hasított, de annyira jó volt kimondani, olyan megkönnyebbülést hozott, amit már régóta nem érzett.

-         Annyira sajnálom, hogy mindent rád fogtam, minden felelősséget rád hárítottam! Te volt kettőnk közül az, aki valóban tett ezért a… Kapcsolatért. Én pedig megnehezítettem az egészet, de hidd el, hogy nem akartam! Úgyhogy ha van egy szikrányi esély is arra, hogy túllépj a butaságomon, akkor… Tudom, hogy haragszol rám, rémes voltam, teljesen megérdemlem.

-         Kis buta vagy. És ezt jogosan mondom… – Hermione értetlenül meredt rá, kezdett megijedni, de amikor a férfi folytatta, megnyugodott. – Nem azért nem szóltam a találkozás óta, mert haragudtam, hanem mert erre vártam. Hogy te valld be, mi van köztünk, hogy szükség van rá.

-         Aljas vagy.

-         De sikerült.

-         És minden nap boldoggá tettél. Persze, nem a tárgyi jelentőségével, hanem…

-         Tudom. Pszt.

A csók elsöprő volt, még csak hasonló sem ahhoz, amit először váltottak. Birtokló, vággyal teli, reménykedő, érzéki. Minden belesűrűsödött összeforró ajkaik néma táncába. Az elmúlt évek, a sok kétség, a félelem, a várakozás… Hermionéban pedig valóban most tudatosult, hogy amit érzett, amit nem tudott megmagyarázni, ami negyedéves korától kezdve eddig a pillanatig végigkísérte, és ami Viktor hiányával csak szétforgácsolta, az ittlétével pedig visszavonhatatlanul felerősödött és elsöpörte, a szerelem volt.

-         Köszönöm, hogy nem adtad fel – suttogta a nő, miután elváltak az ajkaik.

-         Feladni! Én? Ha kiküldesz ajtón, bemászom ablakon; ha kidobsz az ablakon, bontom tetőt. Nem érdekel, hányszor kell nekifutni, addig próbálom, amíg rá nem jössz, igazam van.

Erre Granger csupán mosolyogott.

-         Holnap karácsony, Viktor, van már terved?

-         A csók után van – vigyorgott huncutul.

-         Áh, jut eszembe! Hogy is mondják bolgárul, hogy karácsony?

-         Hermijone!

-         Jól van – szabadkozott csüggedten. – Akkor hogy szeretlek?

És Viktornak nem is kellett több indok ahhoz, hogy a hálószoba felé vegyék az irányt.

Vége